Így főznek a hírességek című könyvben: Zöldség és Pita kenyér

Életében először paprikás krumplival próbálkozott, majd a sikertelen kísérletek után rájött, hogy a kolbász, kifelejthetetlen hozzávaló… TUNYOGI HENRIETT imád utazni és közben a világ konyháit kóstolgatja. A balettművész álma, hogy akivel csak találkozik az életében, jó szívvel emlékezzen rá.

– Úgy tudom, néhány évvel ezelőtt egy különleges díjat kapott!
– Igen, a gyógynövények hercegnőjévé választottak, azaz a „Miss Herbal Princess of UK” elismerést kaptam. Egy kínai orvoslással foglalkozó cég hirdette meg a versenyt, ahol a szépség és a nőiesség megmutatása volt a feladat. Előadtam egy táncot, s arról beszéltem nekik, hogy az igazi szépség belül van: ahogyan beszélsz, ahogy gondolkodsz. Azt is kifejtettem, hogy a fizikai egészség mellett mennyire fontos a lelki egészség, ami azt jelenti, hogy az érzéseinknek, gondolatainknak és cselekedeteinknek, harmóniában kell lennie egymással. Az első díj mellé nyertem egy sanghaji luxus utat is.
– Milyen ételeket kóstolt ezen a távol-keleti úton?
– Ebből a szempontból nagyon bátor vagyok, így szinte mindent megkóstoltam, amit feltálaltak: sokféle zöldséget ettem, nagyon különleges fűszerekkel. Valójában az tetszett a legjobban, hogy egy étkezésen belül mind a négy alap ízt megtaláltam, én egyébként a legjobban az édes-csípőset szeretem. Korábban jártam már Kínában, s meglepett, hogy ott mennyivel ízletesebb a kínai étel, mint Európában. A legjobban a damplingokat szeretem, ez egy tésztaszerűség, amit zöldséggel, hússal, vagy rákkal töltenek meg. Indiában három hónapot töltöttem el egy olyan helyen, ahol se kenyér, se hús, se tészta, se sajt, se édesség nem volt, csak zöldség és pitakenyér. Az elején egy kicsit szenvedtem ettől, aztán úgy megszoktam, hogy utána egy évig vegetáriánus lettem, olyannyira, hogy sajtot és kefirt azóta sem eszem. Nagyon szeretem az olasz és a spanyol konyhát is, utóbbiból főleg a paellát. Egyszer jártam Havannában, ott a kedvenc ételem a sült plantain-t volt, ami nagyon hasonlít a banánhoz.
– Idehaza milyen ételeket fogyaszt?
– Nagyon szerencsés alkatom van, mert bármit ehetek, nem hízom el. Imádom a különféle főzelékeket tükörtojással vagy rántott hússal, viszont mindent kenyérrel eszem, még a tésztákat is! Magyaros ételeket viszonylag ritkán eszem, leginkább akkor, ha elmegyünk egy étterembe vacsorázni, vagy ha külföldi vendégeket fogadunk otthon.
– Milyen ízekre emlékszik vissza a gyerekkorából?
– Az biztos, hogy nem voltam válogatós, bármit elém tettek, mindent megettem. Édesanyám nagyon ízletesen főzött, általában húslevest és rántott húst ettünk, de sütött zserbót és fánkot is. Sokszor segítettem neki a konyhában, például tésztát gyúrni, amibe mindig „belecsíptem”, mert imádtam a nyers tészta ízét.
– Mikor vett a kezébe először fakanalat?
– Tízévesen kollégiumba kerültem, ott főztek ránk, ráadásul a menzai szilvás gombóc, a tejbegríz és a rizskoch ribizli lekvárral leöntve mennyei volt! Amikor harmadikos gimnazista lettem, kiköltöztem a kollégiumból, s attól kezdve a magam életét éltem. Eleinte fogalmam sem volt, hogy mi micsoda, voltak kihívásaim. Például a szakácskönyvben azt írták, hogy készítsen egy rántást, de nem írták le, hogyan kell megcsinálni. Először egyébként a paprikás krumplival próbálkoztam, ami sűrű és ízetlen lett, de közben rájöttem, hogy egy kis kolbászt nem ártana beletenni… Mostanában „kétlaki” életet élek Londonban és Budapesten, így nincs sok időm a főzésre; nem járok piacra, hanem mindig abból készítek valamit, ami éppen otthon van. Tamás, a férjem sokszor kéri, hogy főzzem meg újra, amit legutóbb készítettem neki, de nem tudom, mert már arra sem emlékszem, hogy mit tettem bele. Abból variálok, ami éppen van otthon.  Egyébként nagyon szeretem az erdélyi juhtúrós sztrapacskát, de azt az ír krumplipürét is, amibe káposztát főznek bele, és halat vagy kolbászt kínálnak mellé.
– Hogyan kapcsolódik össze a bor és a gasztronómia az életében?
– A gasztronómia számomra kalandozást jelent a népek kultúrájában, mert nem csak az az érdekes, hogy mit esznek, hanem hogyan terítenek meg, miről beszélgetnek az asztalnál. Néhányszor már kóstoltam bort, főleg a fogadásokon, de azt hiszem, van mit pótolnom ezen a területen. Tamás egy időben imádta a vörösbort, lehet, hogy egyszer én is beleszeretek majd ebbe a különleges világba.
– Karácsonykor mi kerül az asztalra?
– Az ünnepeket általában a svájci Locarno-ban töltjük, ilyenkor együtt bevásárolunk, s utána közösen főzünk: én halat készítek, Tamás pedig gyümölcsös tejberizst, ami az ő specialitása. Egyébként az ő egyik nagy kedvence a harcsapaprikás túrós csuszával.
– Mi volt élete legkönnyebb és legnehezebb pillanata?
– A legkönnyebb az volt, amikor a férjem megkérte a kezemet, két nap ismeretség után, és én igent mondtam! A nehéz pillanatokat úgy élem meg, hogy megkeresem bennük a tanulságot, a pozitívat nézem benne, s aztán azt őrzöm meg az emlékezetemben.
– Mi az, ami nap, mint nap örömet szerez, s mi az, ami bánatot okoz?
– Örülök, ha az emberek mosolyognak, s ha nem, akkor próbálom őket mosolyra fakasztani, mert szeretem, ha boldogok körülöttem. Az viszont elszomorít, amikor látom, hogy saját maguknak ártanak a gyengeségükkel, butaságukkal, és nem tudok segíteni nekik.
– Milyen elvek szerint éli az életét?
– Szembenézni a lehetetlennel félelem nélkül, mert aki mer, az minden segítséget megkap, hogy elérje a célját. Türelem, kitartás, a dolgok beérnek. És persze humor, mert anélkül az élet mit sem ér.
– Milyen álmokat dédelget a szívében?
– Azt szeretném, hogy az emberek majd jó érzéssel emlékezzenek rám, úgy, hogy adtam nekik valamit, számíthattak rám, megbízhattak bennem. Szeretném, ha az egész életem például szolgálna mások számára. De ami mindennél fontosabb, hogy életünk végéig megmaradjunk emberségesnek, együttérzőnek.


„Az élet értéke, nem az eltelt idő hosszúságától függ, hanem annak minőségi tartalmától. A felejthetetlen, mélyen átélt, el nem vehető élmények, egyedülálló emberi kapcsolatok teszik értékessé azt a misztériumot és csodát, ami a földi létünk.”