Hallom, amit gondolsz - Elixír Magazin (Ambíció) - 2009. február

Tunyogi Henriett balettművésszel először telefonon készítettem interjút, amelyben megkérdeztem tőle, mire a legbüszkébb. Hangja egészen ellágyult, és bár kiemelkedő szakmai eredményeket tudhat magáénak, azt felelte, hogy a férjére, Vásáry Tamás zongoraművészre és karmesterre. Második beszélgetésünkre már személyesen került sor, és abban Tamás is részt vett, ugyanis találkozásuk és szerelmük sorsszerűségébe avattak be.

Ekkor "civilben" láttam őket, és az a szeretet és tisztelet, amellyel Henriett a férjéről mesélt, megelevenedett előttem. Odaadással beszéltek egymással és egymásról, tökéletes volt köztük az összhang és a harmónia. Ezután munka közben nyertem bepillantás szavak nélküli párbeszédükbe, a Budapesti Tavaszi Fesztiválon ugyanis közös produkcióval léptek föl. Tamás zongorázott, Henriett pedig táncolt - szó nem hagyta el a szájukat, mégis tökéletesen értették, érezték a másikat. Henriett kecses mozdulataival, Tamás mesteri játékával inspirálta a partnerét. Nem volt kérdés, hogy az összhang szakmailag is tökéletes közöttük.

A hétköznapokon is ilyen intenzíven ambicionáljátok egymást?

Henriett: Az ambíció, mint olyan, gyerekkoromtól fogva erősen él bennem, minden bizonnyal ennek köszönhető az is, hogy már egészen kicsi lányként vált életem részévé a tánc. Balettozni tízévesen kezdtem, és emlékszem, már akkor tele voltam azzal az egészséges törekvéssel, hogy kihozzam magamból a legtöbbet, és amennyire lehet, túlszárnyaljam a korábbi teljesítményeimet. Úgy gondolom azonban, hogy az ambíció sokkal többet jelent a szakmai előrelépésnél, és az élet minden területén jelen van, illetve jelen kellene, hogy legyen.
Számomra a szakmai sikerek mellett nagyon fontos ambíció például az is, hogy jobban megismerjem saját magam, hogy folyamatosan fejlődjek, és jobb emberré váljak. De ambícióm az is, hogy a férjemmel, Tamással és a barátaimmal több időt tölthessek együtt, és a sort, amely azt mutatja, hogy az ambíció mindannyiunk életében egyfajta kvalitás, még hosszan sorolhatnám. Lényegesnek tartom, hogy mindenki megvizsgálja törekvéseinek gyökerét. Vajon minden igyekvésünk önzetlen? Vagy netán az ego vezérli őket? Lehet, hogy belső bizonytalanság táplálja az ambíciónkat, mely egyfajta megerősítésként, próbatételként szolgál?
Törekvéseink tehát nagyon sokrétűek és szerteágazók. Igazán szerencsésnek érzem magam, amiért erősen munkál bennem az ambíció: sok minden érdekel az életben, igyekszem minél inkább elmélyülni ezeken a területeken, és ami külön ajándék a sorstól, hogy Tamás maximálisan "ambicionálja, amit ambicionálok". Ez igazi önzetlenség a részéről, főleg azért, mert sokszor úgy érzem, hogy szinte jobban ambicionálja az én dolgaimat, mint amennyire én. Ezzel pedig engem ösztönöz, hiszen tükröt tart elém, és rávilágít arra, hogy bizonyos dolgokkal sokkal lelkesebben kellene foglalkoznom, mint ahogy azt eddig tettem.

Tamás: Mindez az én esetemben is igaz, hiszen gyakran megesik, hogy Henriett figyelmeztet és bíztat bizonyos lépések megtételére, amelyeket én esetleg kevésbé érzek fontosnak vagy valamelyest háttérbe szorítottam.

Henriett: Ez is mutatja, hogy az ambíció mennyire fontos például a párkapcsolatokban is. Ha odafigyelünk a másikra, tudjuk, hogy mikor van szüksége egy kis lendületre vagy támogatásra, hogy a számára kijelölt utat járhassa.

Miközben ezt mondtad, Szabó Éva verse jutott az eszembe: "Szerelem, ha egyik a másikát repülni hagyja, de ha zuhan, fél szárnyát kölcsönadja". Ehhez azonban tényleg elengedhetetlen a másikra való ráhangolódás, és hogy felismerd, mikor jön el az ideje annak, hogy a saját célkitűzéseidet háttérbe szorítsd.

Henriett: Ahhoz, hogy egészségesen és jó célokra használjuk az ambíciót, ismernünk kell a határait is. Érdemes időt szánni arra, hogy átgondoljuk, mit miért teszünk, és hogy saját előrejutásunkkal nem okozunk-e kárt másoknak. Sokan megfeledkeznek erről, pedig nem mindegy, hogy milyen árat fizetünk a személyes sikerünkért. Egyáltalán nem biztos, hogy egy-egy cél megvalósításáért megéri másokon olyan sebeket ejteni, amelyek nem, vagy csak nagyon nehezen gyógyulnak...

Akkor te is egyetértesz azzal, hogy a törekvés semmiképpen sem azonos a törtetéssel?

Henriett: Teljes mértékben. Az egészséges mértékű ambíció rendkívüli hajtóerőnk az életben, viszont akármilyen magasra juttat is bennünket, fontos, hogy ne csak fölfelé nézzünk, hanem a körülöttünk lévőkre is figyeljünk oda.

A ti esetetekben kimondottan szerencsés, hogy teret engedtetek az ambíciótoknak, és mindketten művészi pályára léptetek. Mit gondoltok, ez hozzájárul ahhoz a harmóniához, ami a kapcsolatotokat átjárja?

Henriett: A mi esetünkben nagyon sokat számít, hogy érezzük egymás művészetét, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy kizárólag a művészek élhetik meg ezt a mély egymásra hangolódást. Sokkal fontosabb az, hogy a kapcsolat minden mozzanatában jelen legyen az önzetlenség, a jóakarás, az adni tudás és a befogadó készség.

Tamás: Ahogy Henriettre, úgy rám is igaz, hogy már gyerekkoromban is borzasztó ambiciózus voltam, és szerencsére ez mostanra sem hagyott alább. Időközben azonban rájöttem arra, hogy nincs ambíció ego nélkül, de ugyanakkor ego sincsen ambíció nélkül, az azonban egyénenként változó, hogy kiben milyen erős a tettvágy.
Már az egyiptomi fáraókban is erősen megvolt a törekvés arra, hogy nyomot hagyjanak maguk után, akárcsak a művészekben, akik alkotásaikkal igyekeztek örökkévalóvá válni. Az ambíció tehát rendkívül erős ösztönző erő, energia, ami az élet egyik legfőbb mozgatórugója, előrevivője. A férfi és a női ivarsejtekben is megvan az ösztönös törekvés arra, hogy egyesüljenek, többsejtűvé, embrióvá váljanak, és rohamos léptekkel fejlődjenek. A gyerekekben folyamatosan munkál az erő, hogy felnőtté érjenek, vagyis az élet fejlődési láncolatát alapvetően az ambíció táplálja, olyan kozmikus törekvés formájában, amelynek célja az egyén megnyilvánulása.
Az ambíciónak az a formája, mely az ego kiteljesedését szolgálja, mindig határok közé szorított, akárcsak az embrió a tojásban vagy a magzat az anyaméhben. Amint ez az "ego-burok" lepattan, a madár - amit nem véletlenül választottak a lélek szimbólumává - kiröpül a tojásból, immár magasabb tudatszintet elérve.

Ezért lehetséges, hogy minél egoistább valaki, annál nagyobbra tartja magát, és annál merészebb célokat tűz maga elé?

Tamás: Az ego-vezérelt ambíciónál mindannyiunk számára szükség lenne egy tudatos kontrollra, és mérlegelni kellene - ahogy azt Henriett is mondta -, hogy nem okozunk-e kárt a törekvéseinkkel. Mindez azért fontos, mert az ego számára nem az a lényeg, hogy univerzálisan gyarapodjon, hanem megelégszik pusztán azzal, hogy több legyen, mint akárki más. Az ego nem vágyik többre annál, mint hogy mindenkit, aki a környezetében megfordul, rosszabbnak tudhasson magánál. Ez a forgatókönyv tökéletesen körvonalazódik például a rasszizmusban vagy a politika érzelmi vonalán. Például a nők elnyomása sem szól másról, mint a férfiúi bizonytalanság ellensúlyozásáról: ahhoz, hogy egyenlőnek vagy erősebbnek érezzék magukat a nőknél a férfiak, sajnos le kell nyomniuk a gyengébbik nemet.
Ez a törekvés azonban nemcsak a társadalomban, hanem az egyénben is furcsa helyzetet teremt, szinte kizárt ugyanis, hogy ne legyen mellettünk valaki, aki bizonyos életterületen kiemelkedőbb nálunk. Márpedig örök boldogtalanság forrása lehet, ha hagyjuk, hogy egónk azt a hiú reményt kergesse, hogy mindenek fölé emelkedjünk. Úgy látom tehát, hogy egészségesnek a legitim, univerzális ambíciót tekinthetjük, aminek célja a fejlődés, az élet előbbre vitele, a másik, túlzottan ego-vezérelt típusa azonban kizárólag a boldogtalanságot táplálja. Egyáltalán nem baj, ha ez utóbbi is felébred bennünk, arra azonban oda kell figyelnünk, hogy "fülön tudjuk csípni", és kordában tudjuk tartani.
Sokan azért szeretnek alaptalanul is rosszat mondani másokról, mert ezzel megnyugtatják saját magukat, hogy az illető mégsem olyan nagy kiválóság - legyen szó szakmai környezetről vagy magánéletről -, mint amilyennek azt mások hiszik.

Henriett: Én is úgy látom, hogy az ego által uralt ambíció sokszor torkoll boldogtalanságba. Például a művészek és a nagy alkotók között is sokszor előfordul, hogy valaki rettentően sikeres, a pályáján fölülmúlhatatlant alakít, viszont mégsem jellemzi teljes harmónia az életét, mert hiányoznak mellőle a barátok, vagy egy őszinte, szeretetteljes kapcsolat. Mi kívülállóként azt gondoljuk, hogy minden oka meglehet a boldogságra, hiszen elérte azt, amiről a legtöbben csak álmodnak, a valóság mégis mást mutat. Ez óhatatlanul fölveti a kérdést, hogy akkor tulajdonképpen mire jó ez az egész? Miért törekszünk a maximumra, miért akarunk mindenből jobbat, nagyobbat, ha nem a pénz és a hírnév az igazi elégedettség záloga?
Magam is sokat töprengtem ezen a kérdésen, és arra jutottam, hogy számomra a legfontosabb cél önmagam mély megismerése és a lelki szabadság elérése. Törekszem arra, hogy levetkőzzem a félelmeimet, s hogy megszabaduljak a negatív érzésektől. Tamás ebben is támogat engem, és nem csak a szakmai célkitűzéseimben: a környezetemnek sokszor furcsa ez, mert ahogy mi élünk, az nem feltétlenül felel meg a kőbe vésett társadalmi elvárásoknak.
Számomra sokkal fontosabb, hogy olyan döntéseket hozzak, amelyek segítenek, hogy jobban fölfedezzem magam és megismerjem a belső igazságomat, mint hogy azt az utat válasszam, amit a körülöttem élők is helyesnek tartanak. A munkánkból adódóan sokat vagyunk úton, ezért nem töltünk együtt annyi időt, mint a házastársak nagy része - ezért sokan nehezen hiszik el, hogy a kapcsolatunk így is tökéletesen működik, és a mélységét nem feltétlenül a fizikailag együtt töltött idő határozza meg.
Nemegyszer hallunk olyat, hogy két ember megosztja egymással az otthonát és az életét, mégis alig ismeri a társát. Nálunk szerencsére másképp alakult, és biztosan állíthatom, hogy a férjem az, aki a legjobban ismer, aki a legjobban megért, és aki a leginkább támogatja az önismeretem mélyítését.

Tamás: Társként két fontos szerepet is betöltök Henriett életében: egyrészt fontos, hogy megértsem, elfogadjam és támogassam azokat az ötleteket, amelyekkel előáll, másrészt ösztönöznöm kell olyan dolgok végrehajtására, amelyek fontosak lennének a számára, valami miatt mégsem fordít rájuk kellő figyelmet és energiát.
Ahhoz azonban ismernünk kell a másik legfinomabb rezdüléseit is, hogy tudjuk, mikor mivel teszünk jót neki. A bölcs döntéseknek azonban nincs receptje, mindig pillanatról pillanatra kell mérlegelnünk, és a lehető leghelyesebb irányt választanunk.

Ez az állandó "munka" azon, hogy jól ismerd és jól szeresd a társad, meghozza a gyümölcsét?

Henriett: A mi házasságunkból, egyéni és közös ambícióinkból rengeteg olyan dolog született, amiről sosem gondoltam volna, hogy képes vagyok rá. Ilyen például a Balett ABC című filmsorozat, amelynek a forgatókönyvét én írtam, és amelyben meg is szólalok, de ugyanilyen számomra a koreografálás vagy a jelmeztervezés is. Azt, hogy ezeken a területeken is kipróbáltam magam, kizárólag Tamásnak köszönhetem, hiszen úgy hatott rám, hogy felszínre hozta a bennem rejlő erőt és elhivatottságot.

Olyan még sosem fordult elő veletek, hogy épp az nem sikerült, amit mindennél jobban akartatok, és amiért bármit megadtatok volna?

Tamás: Amikor az első feleségem meghalt, rendkívül rossz állapotba kerültem. Bár nagyon sok szerető és érdeklődő ember vett körül, egy idő után mégis borzasztóan vágytam egy lelki társra. Ez sokáig nem adatott meg nekem, és éppen akkor, amikor "megbeszéltem magammal", hogy el kell fogadnom ezt az állapotot és meg kell tanulnom egyedül élni, megismertem Henriettet.
Az a felhőtlen boldogság, ami akkor átjárt, és a mai napig része az életemnek, több ember számára is "elfogadhatatlanná" vált. Előtte könnyebben szerethető voltam, mert bár a munkában sikeresnek bizonyultam, illetve jó egészégi állapotnak örvendtem, a magánéletem mégis olyan nyomorúságos volt, hogy arról remekül lehetett beszélgetni. Amikor azonban kiderült, hogy az életemnek ezen a részén is helyrebillentek a dolgok, és nem elég, hogy megnősültem, a feleségem ráadásul egy csodálatosan szép és fiatal balerina, hirtelen sokan elfordultak tőlem. Még arra is volt példa, hogy valaki azt mondta, amióta Henriettel összekötöttük az életünket, már nem úgy dirigálom a zenekart, mint korábban - közel egy év kellett hozzá, hogy ez a láncreakció lecsengjen.
Mindez tipikus esete annak, amit a beszélgetés elején mondtam: az ego nehezen viseli el, ha a környezetében valaki kiemelkedőbbet nyújt nála, így azt, egyfajta önnyugtatásként, azonnal bántani kezdi. Az ambíciónak pontosan ez az a típusa, amit tanácsos lenne tudatosan korlátok közé szorítanunk, hogy kevesebb fájdalmat okozzunk mind magunknak, mind a másiknak.

Bagaméri Viki