A fekete-fehér billentyűk tánca - PREMIER Magazin - 2008. április-május

Tunyogi Henriett és Vásáry Tamás új műfajt teremtett.

A művészházaspár színpadra vitte már a szerelmi álmokat, darabjaikkal Anna Pavlováról és Isten arcairól is meséltek, s különleges produkciójuk még Kínában is hatalmas sikert aratott. Pedig sosem tervezték, hogy együtt szerepelnek. Közös estjeiket, amelyen Tunyogi Henriett táncát Vásáry Tamás zongorajátéka kíséri, egy harmadik művészeti ágnak, a képzőművészetnek köszönhetik. Első alkalommal ugyanis festő barátjuk kérte fel őket arra, hogy kiállításának megnyitóján lépjenek színpadra. Azóta évről évre készülnek az új darabok. Tunyogi Henriett által szerette meg Vásáry Tamás a klasszikus balettet és Henriettnek, Tamás által nyílt meg a zongora irodalom kimeríthetetlen kincsestára.

- Öt évvel ezelőtt, Rómában szerepeltünk először együtt - meséli Vásáry Tamás - Hartung Sándor festőművész meghívására, akinek több képét is Henriett ihlette. Felkérte egy tánc szólóra, engem pedig zongorázni kiállításának megnyitóján. Adva volt hát, hogy a tánchoz szükséges zenét én játsszam. Így született a közös produkció. Valójában, nem terveztünk folytatást, de mivel nagy tetszést aratott, egyre-másra érkeztek a meghívások, s nekünk is jó érzés volt együtt színpadra lépni, örömmel kezdtünk neki a következőnek.

Tunyogi Henriett: Az első, húsz perces darabhoz Tamás úgy keresgélte a darabokat, mintha zongoraestet állítana össze, s a művekből én azokat válogattam ki, amelyek a legjobban megmozgatták a koreográfusi fantáziámat. Azóta is így készülnek a kompozíciók, s az idei Tavaszi Fesztiválon bemutatott Isten két arca már a negyedik közös műsorunk.

Az '50-es évek elején, csak kísérésből tudott megélni, így gyakran dolgozott balett táncosokkal is...

Vásáry Tamás: De el kell mondjam, nagyon nem szerettem a balettet, kísérni mert semmit nem tudok kétszer ugyanúgy eljátszani. A táncosok pedig pont ezt várták volna el tőlem...

S a közös estjeiken nem jelent problémát, hogy az adott darab mindig kicsit másképpen hangzik fel?

T. H.: Én éppen ezt szeretem, mert érzem, Tamás milyen tempót vesz, s a következő pillanatban hogyan fogja folytatni, ezért nincs is szükség annyi próbára. Az előadás varázsa pont abban rejlik, hogy az adott pillanatban születik meg a mű.

V. T.: Nem is azt mondom, hogy Henriett érti, hanem inkább érzi a muzsikát, s ehhez elsőrangú zenei képesség kell. Mint amikor a karmester jól tudja kísérni a zongoristát. Fischer Annie annyira szabadon játszott, hogy a dirigensek rémének tartották, de az ő szabadsága, logikus és organikus volt. Én mindig szívesen vezényeltem a koncertjeit, mert abból, ahogyan Annie elkezdett egy frázist, tudtam, hogyan fejezi be. S teljesen egyetértek Dohnányival, aki azt mondta, az igazi zene ritmusa soha sem mechanikus. Henriettnél is azt érzem, tudja, mikor érek a frázis végére. Ez egészen különleges adottság.

Ezeknek az egyedi esteknek a témáit is együtt találják ki?

T. H.: Igen, ilyen volt a Szerelmi álmok, vagy az a két évvel ezelőtti produkció, amikor Solymosi Tamással Mozart, Bartók, Kodály és Debussy műveire táncoltunk. De az Anna Pavlova és kora az én ötletem alapján született, az Isten két arcát pedig Tamás akarta színre vinni. A darabokat a Föld számos országában előadtuk már, és folyamatosan repertoáron tartjuk.

A színpadon nem aggódnak a másikért?

V. T. : Amikor már pódiumra lépek, már csak magamért szorongok. Bár az azért megnyugtat valamelyest, hogy Henriett is a színpadon van, így kicsit eltereli rólam a figyelmet.

Pedig már nyolc évesen koncertezett, s volt időszak, amikor száznál több hangversenyt adott évente...

V. T. : A lámpalázam az évtizedek során mit sem csökkent. A legnagyobb hősiesség részemről valóban az, hogy kimegyek a pódiumra zongorázni. Félelmetes érzés, hogy annyi ember várja néma csendben a játékomat. Néha csodálkozom is azon, hogyan tudok egyetlen hangot is leütni. Persze aztán ez az állapot lassan feloldódik... A zongorázáshoz egyébként Henriett miatt tértem vissza, hiszen az utóbbi húsz évben egyre többet dirigáltam, és szólóestet szinte egyáltalán nem adtam. Az esküvőnket követően azonban felkértek egy szóló estre, ami után Henriettnek az volt a kívánsága, hogy minden születésnapján adjak egy zongora estet.

T. H. : A közös estjeinknek köszönhetően többet látjuk egymást, hiszen rengeteg az olyan elfoglaltságunk, ami miatt nem tudunk együtt lenni. Én Londonban rendszeresen szerepelek különböző táncprodukciókban. Csodás, ha az ember alkotókat inspirál. S ahány koreográfussal dolgozom, annyi nyelven beszélek. Ilyenkor képes vagyok túllépni a saját korlátaimon is, s akár tíz órákat próbálok. Tamás is sokat koncertezik, a zongoraestjei mellett karmesterként járja a világot, s az általa alapított Kodály Zoltán Ifjúsági Világzenekarral is vannak fellépései. Márciusban például Izraelben szerepeltünk a Szerelmi álmokkal, aztán a Tavaszi Fesztiválon mutattuk be az Isten két arcát, április 12-én pedig Debrecenben az Anna Pavlovát.

A kínai magyar kulturális évad keretében tavaly Pekingben is előadták a Szerelmi álmokat, s az egyik kritika szerint: "A zongoraművész virtuóz játéka és a balett eleganciája új művészeti műfajt teremtett."

T. H.: Nagyon érdekes élményt jelentett mindkettőnk számára Kína. S bár én előtte a londoni Shaw Színházban elnyertem a Miss Herbal Princess of UK címet, amellyel egy shanghai luxusút is járt, az a város teljesen más világ, mint Peking.

V. T. : A klasszikus zenét még nem ismerik jól, de hihetetlenül nyitottak rá. Hatalmas szeretettel fogadtak mindenütt. A közös est mellett a nyitógálán is felléptünk, Bartók-, Kodály- és Liszt- darabokat adtunk elő, Henriett koreográfiáiban van.

T. H.: A szóló estünkön, kétszer haltam meg hattyúként, ugyanis olyan nagy volt a siker, hogy meg kellett ismételnem a Hattyú halálát. Egyébként ugyan ez történt két hónappal ezelőtt Japánban is.

A kínai cikkekben arról is szó esett, hogy "A zongoraművész Vásáry Tamás és Tunyogi Henriett nemcsak az életben, a színpadon is tökéletes pár." Ha jól emlékszem az Operaházban látták meg egymást előszőr...

V. T. : Egy zenekari próba szünetében Henriett elhaladt mellettünk a művészbejárónál és mindketten felfigyeltünk a másikra.

T. H. : Hónapokkal később, a Zeneakadémián mutattak be egymásnak bennünket. S Tamás az első randevúnk után megkérte a kezem... Nyolc éve élünk együtt. Hiába a korkülönbség, lelki társak vagyunk, s ahogy Tamás mondja, hogy a szerelem nem elkezdődik, hanem folytatódik... Mi most csak ismét találkoztunk.

Beülnek egymás előadásaira?

V. T. : Természetesen igen és utána alaposan ki is elemezzük. Örülök, hogy nem egy zenészbe szerettem bele, mert az nagyon unalmas lenne. Annyira frissítő, hogy Henriettnek más a hivatása.

T. H.: Nagyon szeretem, amikor Tamás elkezd tanulni egy zongora darabot. Keresgéli a hangokat, s aztán lassacskán összeáll a mű, s én az egész folyamatnak a fültanúja lehetek. Van úgy, hogy "még táncol is a kedvemért", a londoni hálószobánkban megmutatta például, hogyan adná elő Bartók Allegro barbaróját, s ez lett az egyik legjobb koreográfiám.

Ebből látható majd részlet abban a televíziós sorozatban, amely április 7-én kezdődik az M2-n, Balett abc Henriettel címmel?

T. H. : Nem, a húsz részes, tízperces adásokból álló sorozatban, elmesélem a balett történet leglényegesebb és legérdekesebb mozzanatait és bemutatom, hogy milyen út vezet el onnan, amikor a kis gyerek megtanulja az első lépéseket odáig, hogy balett csillag legyen belőle...

R. Zs.