A Botticelli-gráciák földi mása - Képes Újság - 2008. március

A tánc, a mozdulat művésze. A szépség, a szeretet nagykövete. Törékeny balerina, sugárzó lény. Férjével, Vásáry Tamás zongoraművész-karmesterrel a 41 év korkülönbség mellett boldog házasságban él. A szó kevésnek bizonyul, hogy teljességében megidézze személyiségét: finom gesztusait, halk hangsúlyait, jóízű nevetését. Mégis, tegyünk próbát!

Gellérthegyi lakásotokban ültünk le beszélgetni, ahol - szinte hihetetlen tényként - saját balett-termed is van!

- Ott vagyok otthon, ahol a szívem van. A tánc, vagyis a munkám is éppen annyira alapvető része az életemnek, mint az otthonom. A munka számomra nemcsak a szó szoros értelemben vett jelentéssel bír, hanem általa ismerem meg, ki is vagyok én. A lakás egyik részén a konyha, aztán a nappali és idenyílik a munkahelyem, a balett-termem. Ez az én szentélyem! Itt alkotok, gyakorolok, koreografálok, tervezem a jelmezeimet, jógázom. A férjem ötlete volt. Csodálatos, hogy van. Imádom!

Három helyen is van otthonotok a világban.

- Igen, mindenekelőtt Budapesten. Aztán Londonban, ahol sokat dolgozom, és ahol Tamás voltaképpen él, már 1969 óta. Locarnóban pedig van egy ici-pici kis pihenőhelyünk, fönt a hegyekben, hisz Tamás svájci állampolgár. Bárhova utazom a világban, nemegyszer kérdezik: hol vagy otthon? Azt szoktam válaszolni: mindig ott, ahol boldog vagyok. Honvágyam soha nincs, egy lakás vagy egy ország után. Vágyódásom egyedül a természet után van, mert az adja számomra a harmóniát, az egyensúlyt. A friss levegő, a kék ég, a tenger, az erdő, ezek után van "honvágyam".

Sokat utazol? Úgy hallottam, hogy egyszer mindössze egy hét alatt megjártad a Budapest-London-Mallorca-Peking-Quindao(Kína)-London útvonalat.

- Igen. Most legutóbb éppen Budapesten forgattam a Balett-abc Henriettel című 20 részes sorozatomat, majd Londonba repültem, ahol a március végi MÜPA-estünk koreográfiáját kezdtem betanulni egy brazil koreográfussal. Onnan Tajvanra repültem, mert a férjem nagy koncertet adott, de emellett egy hollywoodi producerrel volt megbeszélésem. Aztán visszarepültem 10 napra Londonba, ahol folytattam a márciusi előadásunk táncpróbáit. Most megint Budapesten vagyok 5 napig, mert a televíziós sorozatom utófelvételei tartanak, de napokon belül Izraelben, Eliatban lépek fel az ottani Tavaszi Fesztiválon, majd hazajövök a budapesti Művészetek Palotájában tervezett előadásunkra. Utána megyek vissza Londonba, ott dolgozom egy jövőbeli projekten, és majd csak áprilisban jövök vissza egy debreceni fellépésre. Most szinte minden héten repülőn vagyok.

Hogyan lehet ezt nemhogy bírni, egyáltalán megoldani?

- Nagyon szigorú napirenddel. Tökéletesen be van osztva minden percem, hogy mikor mit kell tennem, és akkor működik. Bárhol tudok aludni. Próbálom nem felhúzni magam semmin, különösen nem a repülőgépek késésén. Mindenekelőtt: rendesen kell ennem. Sokszor olyan elfoglalt vagyok, hogy csak a nap végén veszem észre, hogy még semmit nem ettem. Most, hogy a televíziós balett-ábécét forgatom, és 13 órákat állok a kamera előtt, ilyenkor kell igazán figyelnem. Étlen-szomjan is sokat bírok, de tudom, hogy csak egy bizonyos pontig. Fontos az elegendő alvás, a megfelelő táplálkozás és a jógázás, mert mindez energiát ad.

Milyen ez a repkedős vándorélet?

- Szabad. Új emberek, új országok, új kultúrák. Az utazások által rengeteget gazdagszom, és ez folyamatosan inspirál. Olyan szerencsés vagyok, hogy ez így van! A londoni Royal Operából a barátaim, hiába vannak a világ egyik legnagyobb együttesében, mégis irigyelnek ezért, hogy szabadon utazom, meghívhatok koreográfusokat, táncosokat, hogy dolgozzanak velem és nekem. Állandó kreativitásban élek. Igaz, amennyire szabad ez az életmód, annyira kötött is. A kötöttség a szoros menetrend: repülő, előadás, próba, és a legfőbb nehézség: hogyan szervezzük meg Tamással az életünket, hogy lássuk is egymást, segítsük is egymást.

Mit jelent számodra a tánc?

- A tánc által megismerem önmagam. Azáltal, hogy valamit kifejezek a testemmel és a lelkemmel, felfedezem, mennyire tudok érezni, milyen magasságokat és mélységeket tudok megélni. A zene és a tánc rejtett dimenziókat nyit meg előttem, ami sokkal több, mintha csak élném a hétköznapjaimat. Nekem a tánc egyfajta kiterjedés, amely állapotban csodálatos lenni. Mindemellett azonban létezik a fizikai síkja is, amely nemegyszer fájdalmas, mert véresre töri a lábam a cipő, meghúzódik az izmom, elfáradok.

Ez a könnyed, légies mozgás egyben komoly fizikai munka is, amely igénybe veszi a testet.

- Különös a táncban ez a kettősség, hogy egyrészt nagyon fizikai, hiszen a testemmel fejezek ki valamit, másrészt eközben a lelkem az egekben lebeg. Nagyon igénybe vesz a tánc, a koncentráció, ezáltal iszonyú fegyelmezett ember vagyok. Van, hogy tíz órákat gyakorolok. Volt olyan karácsonyeste, amikor még a lipcsei opera tagja voltam, hogy december 24-én tíz órát gyakoroltunk, szünet nélkül. Határidős fellépésre készültünk, és már a táncpartnerem szólt, hogy Henriett, legalább egy cigi szünetet engedj meg. Tudom, ha én egyszer el kezdek valamit, akkor addig abba nem hagyom, amíg az nem tökéletes. Akkor megszűnik minden, és látástól vakulásig dolgozom. A fáradtság is csak utána tör rám, munka alatt soha.

Tánc az életed.

- Igen. Tíz évesen kezdtem, amikor felvettek az Állami Balettintézetbe (ma Táncművészeti Főiskola). Örökmozgó gyerek voltam, tornáztam, úsztam, atletizáltam, de amikor elvitt anyukám a felvételire, éreztem: ez lesz az életem. Ahogy beléptem a terembe, a tükrök és a zene világába, nyugodt voltam, mert tudtam, hogy fel fognak venni. Ez nem önteltség volt, hanem egyfajta bizonyosságérzés, amely belülről jött.

Említetted, anyukád vitt a balettintézeti felvételire. Milyen családból jössz?

- A családomról ritkán beszélek. Négyen vagyunk testvérek, de mindegyikünk másfele él a világban: Indiában, Amerikában, Olaszországban. Három éves voltam, amikor az apukám elköltözött otthonról, és utána mindössze kétszer találkoztam vele életében. Németországban élt. Szeretem és tisztelem őket, de távol vagyunk egymástól. Korán önálló lettem. Tízévesen már egyedül jártam fel Tatabányáról Pestre, vonattal. Kis kakukktojás vagyok saját, vérszerinti családomban.

Van ikertestvéred is!

- Igen, egy fiú. Nagyon szeretjük egymást, de őt is hónapokig vagy évekig nem látom. Olaszországban él. Mindezekből ered talán, hogy én szeretem azt, aki az utamba jön. Nyitott vagyok az emberekre. Elfogadom őket olyannak, amilyenek. Ha kérhetnék a Jóistentől, azt kérném, adjon az embereknek együttérzést és megértést. Könnyebb és konfliktusmentesebb lenne az élet, ha átéreznénk a másik lelkét.

Egyetértek: ha valakihez közel kerülsz és megérted személyiségének mozgatórugóit, egyszercsak szeretni kezded.

- Igen, így van. Az a legjobb érzés, amikor tudsz szeretni bárkit, ítélet nélkül. Amikor 2006-ban megnyertem Londonban egy kínai akupunktúrás cég Miss Herbal Princess of UK elnevezésű versenyét, amely során nézték a külső szépséget és a belső harmóniát, akkor is azt mondtam, hogy a lelki egészség testi egészséghez is vezet. A harmónia lehetősége ott van mindenkiben, csak meg kell próbálni megteremteni. Ahogy edzem a testem, az izomzatom, hogy erős legyek, a lelkemet is edzeni kell, hogy ott béke legyen. Én törekszem erre.

Hívő ember vagy, hiszel Istenben?

- Hiszem, hogy van valami magasabb rendű, de nem gyakorlom egyik vallást sem. Hiszem, hogy a lélek nyelve a szeretet. A szeretet az maga az élet. Nagy ereje van, mert biztonságot ad. Tudatosan figyelek arra, hogy akkor is legyen bennem szeretetérzés, ha valamivel nem értek egyet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy naiv vagyok, hogy becsaphatnak. Az az igazi erő, amikor a szeretetet valaki élni tudja.

Hogyan lehet a hétköznapokat ilyen harmonikusan megélni?

- A jóga sokat segít ebben. A jóga filozófiája, hogy a test, a lélek, a szellem egységben van. Ez a földi élet arra való, hogy harmóniát teremtsünk, és a tapasztalás az maga az élet. Én akkor vagyok boldog, ha látom, hogy a tánccal, a művészettel segítem az embereket. A művészet olyan energiát tud lehozni, amellyel boldogabbá válunk, és elfeledteti velünk a kicsiny hétköznapi életünket.

A művészet mindenek felett?

- Minden ember munkáját tisztelem, egy társadalomban mindenkire szükség van, mert ha nincs közönség, nincs táncos sem. Előadás után is mindig szétosztom a csokrom azok között, akik hozzásegítettek, hogy megszülessen az este. A taps, a siker nemcsak az enyém. Nincs előadás, ha nincs aki megvarrja a ruhámat, én csak megtervezni tudom.

Nemcsak táncművész vagy, de koreografálsz és jelmezeket is tervezel.

- A jelmeztervezés a koreografálással együtt jött. Amikor koreografálok az első, amit látok: a jelmez. Látom, hogy milyen színű és anyagú, mert fontos, hogyan fogok megmozdulni benne. Jutalomjáték számomra a jelmeztervezés.

Hogyan kezdtél koreográfiákat készíteni?

- Hartung Sándor festőművésznek volt egy kiállítása Rómában. Az Ember tragédiája-sorozatához Éva-arcot keresett, és engem talált meg. Rómában ki voltak állítva a rólam festett képek, ezért megkért, hogy nyissam meg a kiállítást és táncoljak. Tamást pedig felkérte, hogy zongorázzon. Akkoriban már 4 éve Tamás felesége voltam. Tettem a dolgom: táncoltam, Tamás dirigált és zongorázott, de soha nem gondoltunk arra, hogy ezt közösen is tehetnénk egy színpadon. Nekünk addig ez az ötlet eszünkbe sem jutott, amíg Hartung Sándor nem javasolta. Igaz, csak azt az egy alkalmat terveztük, de olyan sikere lett, hogy már nemzetközi fesztiválokon is fellépünk együtt.

A zongora és a balett társulásával új műfaj is született?

- Igen, eddig ez a műfaj nem létezett. Olyan természetesen már volt, hogy zongora kísérte a táncot, de hogy szólistaként együtt kamarázzanak, az nem.

Együtt kamarázzanak?

- Zenészszólisták szoktak együtt kamarázni, vagyis társulni. Azért mondjuk, hogy a táncos és a zongoraművész együtt kamarázik, mert én nem hangszerrel, hanem tánccal vagyok Tamás partnere. Nagy a kereslet rá a világ minden táján, mert a zongorairodalom: Debussy, Chopin, Beethoven zenéje csodálatos, és ha ehhez még látvány: a tánc is társul, akkor az külön öröm a közönségnek. Tudjuk, hogy a balettzenék nem összemérhetők az operákkal, a szimfonikus vagy akár a zongoradarabokkal. Ez utóbbiak a legmagasabb szintű zenék. Nekem Chopinre vagy Debussyre megmozdulni az egy álom.

Már 4 éve szabadúszó vagy, előtte a Lipcsei Opera tagja voltál, de táncoltál 7 évig a Magyar Állami Operaházban is.

- Igen, és nem mondhatom, hogy bármi okom lett volna arra, hogy elmenjek. Volt azonban egy mandulaműtétem az egyik szezon közepén, és akkor otthon ágyban fekve azt mondtam: pontot teszek ennek a végére. Éreztem, nem akarok 25 évig egy helyen táncolni. Nekem menni, látni, tanulni kell. A művész számára nincsenek országhatárok.

Jól érzed magad a nagyvilágban?

- Igen, mert jó rácsodálkozni, hogy a világ másik végén hogyan gondolkodnak az emberek, hogyan tudom távol-keletre elvinni a nyugati zenét és táncot. Tavaly szeptemberben a Magyar Kulturális Év Kínában nyitó gáláján én képviseltem a hazai táncművészetet. Megható volt számomra, hogy én voltam az első, akitől látták a Hattyú halálát. Férjemmel, Vásáry Tamással közös estünk csodálatos kritikákat kapott. Ennek kapcsán érkezett az olimpiai felkérés, valamint egy hollywoodi producer is megkeresett. A producer balerinát keres készülő filmjéhez, és szüksége lenne rám mint táncosra, mint színésznőre. Még tárgyalunk. Pekingben pedig lesz augusztusban egy óriási gála, ahol a klasszikus táncos képviselném popénekesek, színészek, kínai sztárok társaságában. Ez utóbbi is még tárgyalás alatt.

Március végén a Művészetek Palotájában zongora, ének és tánc kamarázik majd.

- Az est címe: Az Isten két arca. Tamás választotta a címet. Chopin, Liszt, Schubert és Beethoven zenéje lesz műsoron. Tamás zongorázik, Hajnóczy Júlia operaénekesnő és Brickner Szabolcs tenorista énekel, és lesz egy spanyol szólótáncos férfipartnerem is.

Férjed Vásáry Tamás, a világszerte elismert zongoraművész és karmester. Legendás találkozás a tiétek.

- Először 1997-ben láttam őt a tévében, Kepes András Desszert című műsorában. Nem tudtam, kicsoda, de az volt az érzésem: ezt az embert régóta ismerem, és most újra viszontlátom. Akkor rögtön levelet írtam neki, amelyet aztán soha nem küldtem el. Akkoriban kapcsolatban éltem egy táncos kollégámmal, boldog voltam. Személyesen 3 évvel később a Zeneakadémián találkoztunk, Tamás egyik koncertjén. Bemutattak bennünket egymásnak, elkérte a telefonszámomat, majd másnap felhívott, és együtt ebédeltünk. Az asztalnál beszélt, beszélt, egyszercsak elhallgatott, kinyújtotta felém a kezét, én bele tettem az enyémet, és hosszú percekig szó nélkül csak néztük egymást. Két nap múlva megkérte a kezem, és én igent mondtam. Tamás szokta mondani: ez a szerelem nem elkezdődött, hanem folytatódott.

Azon nyomban igent mondtál?

- Éreztem, hogy mi együvé tartozunk. Családtagok, kollégák csak pár hónapot jósoltak nekünk, mert köztünk 41 év a korkülönbség, mégis 8 éve boldogok vagyunk. Minden egyes alkalommal, ha hazajövök a nagyvilágból, vagy egy-két külön töltött nap után újra találkozunk, engem mind a mai napig hatalmas rózsacsokor és Tamás egy verse vár. Nem mondom, hogy nincsenek nehézségeink, mert az életbeosztásunkhoz sok türelem kell.

Árad a lényedből, hogy őszinte és hiteles kapcsolatban élsz, de sokan hitetlenkedhetnek a köztetek lévő 41 év hallatán. Te 34 éves vagy, a férjed 75.

- Tudom, szokatlan a nagy korkülönbség, de személyes találkozáskor ez eltűnik, mert olyan erős egyűvé tartozás van köztünk, hogy nem kérdéses, mi összetartozunk. Tamás nekem nagyon sokat jelent, mert igazi társ. Mindig, minden pillanatban mellettem van, még ha fizikailag nem is vagyunk sokat együtt, mert a munkánk miatt sokfelé utazunk. Nincs olyan nap, hogy telefonon ne beszélnénk, és ne mesélnénk el a legapróbb problémáinkat, örömeinket is. Így, amikor újra találkozunk, nem érezzük, hogy bármi kimaradt volna. Azt hiszem, ha erre két ember képes, akkor teljesen mindegy, hogy 41 év vagy 2 év. Tudod, ha megváltoztathatnám ezt a nagy korkülönbséget, nem is biztos, hogy kérném, mert ez bizonyíték, hogy a lelki kapcsolat valójában kortalan.

Mi a titok?

- A barátja kell legyünk a társunknak. Bármilyen kapcsolatnak, így a szülő-gyerek, a tanár-növendék, a testvér-testvér kapcsolatnak is ez a titka. A barátság azt jelenti, hogy tisztelem a másikat, megbízhatok benne, és önzetlenül törődöm vele. Egy barátságban tudjuk a határainkat is. Mi mind a ketten járjuk az utunkat, és segítjük a másikat a maga útján.

Jól látom: két jegygyűrűd van?

- Jól. Egy érdekes fordulat okán kétszer esküdtünk. Először Svájban 2000-ben, majd másodszor a Gödöllői Királyi Kastélyban 2004-ben. Tamás is jógázik, és Spanyolországban egy hotelszobában éppen fejen állt, amikor kapott egy telefonhívást, amely úgy elvonta a figyelmét, hogy a lehúzott jegygyűrűjét elfelejtette újra visszavenni és elvesztette. Szegény alig merte elmondani. Arra gondoltam, hogy az új gyűrűket nem húzzunk csak úgy fel, hanem újraesküszünk. Az első esküvőnkön nem voltam fehérben, hanem rózsaszín kiskosztüm volt rajtam, ezért a másodikon Tamásnak meglepetésképpen beöltöztem igazi menyasszonynak, lefátyolozva. Az új ceremóniát az első magyarországi közös fellépésünk után tartottuk, az ott maradt közönség jelenlétében. Az első esküvőnkön csak a pap bácsi volt jelen, aki annak idején Tamást az első házasságában is eskette. Tamás első felesége rákban halt meg, 28 évi házasság után.

Balerinának nem kenyere a beszéd, gondolhatnánk, de rácáfolsz az előítéletre. A Budai Művészházban havonta tartott Múzsaóráidon hírességekkel beszélgetsz.

- Ez régi titkos álmom volt. Érdekelnek az emberek, és az így kapott élményeimet szeretném megosztani másokkal is. Egyik vendégem, Tokody Ilona olyan személyes emlékeit mesélte el, amelyeket saját bevallása szerint a nagymamája halála óta soha senkinek. Meghatódott az emlékek visszaidézésekor. Ezek azok az őszinte pillanatok, amelyekért érdemes együtt lenni.

2007-ben a Duna TV felkérésére készítettél műsort a táncról fiataloknak, és elérted, hogy még a focizó kisfiúk is beleszerettek a balettbe.

- Igen, mert azonosságot tudtak találni a futball és a balett között. Meséltem a táncos életéről, megtapasztalták, hogy szavak nélkül is megértik a cselekményt, csak a zene és a mozdulat által. Egyszerűen beleszerettek a táncba. Nekem nagy sikerélmény volt, hogy a focizó kissrácok szinte nem akartak hazamenni.

A Magyar Televízióban most indul a már említett sorozatod Balett-abc Henriettel címmel május 5-én.

- Ez egy 20 részes sorozat, 10 percekben, az m2-n. Átölelem az egész balett-irodalom történetét, elmagyarázom, hogy egyes balett-lépéseknek mi a neve, és hogyan kell megcsinálni őket. Táncolok is benne, miközben magyarázok, és a példaértékű balett-művészekről sem feledkezem meg.

Tervezed, hogy később tanítasz majd?

- Igen. Most is van, hogy egy-két növendék megkeres a főiskoláról, vagy e-mailben tanácsot kér. Van egy kislány, akit nagyon tehetségesnek tartok. Árva gyerek, nincsenek szülei, örökbefogadta az iskolaigazgatónő. Amikor megtudtam a körülményeit, elhatároztam, hogy fizetek neki Pilates-órákat, amivel még jobb lehet. Nem tud erről. Személyes kapcsolatunk is van, ír, ha lelkileg szüksége van rám. Azt gondolom, ha nekem jól esett egy idősebb kolléga vagy egy balettmester törődése, akkor nekem is kutyakötelességem, hogy a következő nemzedéket segítsem, a tapasztalatom átadjam.

Gondolsz arra, hogy a jövőben saját iskolád legyen vagy merész ez a gondolat?

- Szeretnék tanítani, és akár egy saját iskolát is idővel, ahol gyermekközpontú az oktatatás. 10 évesen egy felnőtt életét élni iszonyatos munka, ezért biztos tanítanék nekik meditációt és jógát. Egy művésznek, aki így igénybe van véve idegileg és fizikailag, kell, amivel visszanyerheti az energiáját. Kell a lélekkel is törődni, nemcsak a testtel.

Aki ennyire érzi az emberi lelket, annál egy kis gyerek jó kezekben van. Szeretnél gyereket?

- Szeretnék, de nem akarom rengeteg művész példáját követni, aki szül, és pár hónap múlva már megy is vissza, dolgozni. Én szeretnék majd vele időt tölteni, mert ha vállaltam, akkor neki az jár, hogy vele legyek. Úgy érzem, most teljesedem ki a pályámon, virágzó korszakomat élem, de azt gondolom, pár év múlva biztosan lesz gyermekem, mert vele lesz majd teljes az életem.

Nádai Ibolya