Tedx Konferencia 2011 Ráció-Hit-Érzelem

Balerinaként, szavak nélkül mesélek el történeteket, a gyönyörű zene és mozdulat kifejező erejével. FELADATOM az, hogy mélyen hassak az emberek érzelmeire és ez által, jobban megismerjék önmagukat. A MŰVÉSZNEK, meg van az a kiváltsága – miután a színpadon van -, hogy átélje az érzelmek legszélesebb skáláját. Mint pl. itt a Haldokló Hattyúban a haldoklást és magát a halált. De más darabokban eltáncolhatom a hűséges boldog szerelmest, vagy a hűtlen szeretőt, lehetek ártatlan angyali jóság vagy démoni asszony.

Tehát, Büntetlenül átélhetek bármilyen karaktert, míg a színfalakon kívül, a való életben, nem engedhetek olyan szabad folyást az érzelmeimnek, amivel megbánthatok másokat és magamat.
Tehát az életben nagyon is fontos a racionalitás, míg a színpadon csak akadály. Ahhoz, hogy a színpadon, szabadon, őszintén át tudjam adni az érzelmeket, korlátlanul hagyom magam táncoltatni a zene által. A korlátlan szabadságot viszont az adja, hogy a mozdulatokat több ezerszer fáradhatatlanul ismétlem a próbateremben egészen addig, amíg tökéletessé nem válnak és az izommemória emlékszik a koreográfiára. Nagyon fegyelmezett napi beosztással élek. Minden percemet tudatosan tervezem meg, ahhoz, hogy aztán a színpadon az öntudatlanom korátlanul közvetítse az inspirációt.

Én itt nőttem fel, a színfalak között, hiszen 10 éves korom óta tánc az életem.

Itt a spiccem hegyén éreztem magam először biztonságban, ezen a néhány centiméternyi felületen, mert tudtam, hogy itt nem függök semmitől és senkitől, csak a saját magam erejétől. Attól, hogy hogyan tudom kordában tartani, az elmémet, az idegrendszeremet, a nagyon is változékony érzelmeimet. Élvezem azt a kihívást, hogy hogyan tudom legyőzni saját magam korlátait és gyengeségeit. Itt a színpadon létezik egyfajta biztonság, hiszen ha vége van az előadásnak, lemegy a függöny, bemegyek az öltözőbe és leveszem a jelmezem, azzal kibújok az adott karakterből is és ismét én én leszek, Tunyogi Henriett. Azonban az élet drámáiból nem ilyen egyszerű kisétálni. Ismertem egyfajta boldogságot, lelki bátorságot, szabadságot a színpadon és megkérdeztem magamtól, hogy hogyan élhetem át ezt a való életben is? Hiszen mire jó az életünk, ha nem arra használjuk, hogy felfedezzük, hogy kik is vagyunk valójában? Meg akartam tudni, hogy mi motiválja érzelmeimet, cselekedeteimet. Miért szeretek valakit és miért nem? Ezek a kérdések vezettek el Indiába, ahol jártam a Himaláját, laktam kolostorban, töltöttem el időt egyedül erdőben és barlangban. Tanultam kiváló jógi mesterektől jógát és meditációt. Azonban a legnagyobb önismeretre a 40 napos csendfogadalmam alatt tettem szert és megtapasztaltam, hogy van bennünk egy olyan boldogságforrás, ami nem függ semmitől és senkitől. Vagyis amit Krisztus mondott: Bennetek van a mennyek országa. És ahhoz, hogy minél hosszabb időkre ebben a bennem lévő forrásban tudjak maradni, lelki gyakorlatokat kell végeznem.

Mint ahogy a táncban fizikai gyakorlatokat, hogy az izmaim erősek és rugalmasak maradjanak.

Az elmémet is foglalkoztatni kell, hogy megőrizzem szellemi frissességemet egész életemben.

Az élet a legnagyobb misztérium és mindenki sorsa teljesen egyedi. Szeretem, hogy az emberek különbözőek, és ebben a különbözőségben, mégis, van valami ami mindannyiunkat összeköt. És ez a szeretnivalóság.