Vásáry Tamás és Tunyogi Henriett zongora-balett estje a Tavaszi Fesztiválon

"Kérdezni sem merem
Csitt,- csupán suttogva -
Nem fogsz többé nekünk Táncolni, Pavlova?"
(Vásáry Tamás verse H. Monroe siratója nyomán)

Igen, Anna Pavlova 1931-ben inkább meghalt, mint hogy - súlyos operáció után - úgy kelljen tovább élnie, hogy többé nem táncolhat. Táncának szépsége, kifejezőereje, szellemisége, művész személyiségének varázsa azonban táncművészek sokaságának hivatástudatát, koreográfusok alkotómunkáját inspirálta. A ma táncművészei azt a nagy generációt tisztelik bennük, akik megteremtették a repertoárt. A klasszikus balett Anna Pavlova által megteremtett hagyománya, napjainkban is elevenen él.

Az egymásra következő Tavaszi Fesztiválok immár sorozatot alkotó, nagy sikerű zongora-balett estjei (bízunk folytatásukban) között különleges helyet foglal el az idei: programját Tunyogi Henriett és Vásáry Tamás Anna Pavlova és kora tiszteletére és emlékére komponálta, ettől a nemes hagyománytól kiindulva vezetett a balett száz évnyi útján. Felmutatta a zenét, amely megihlette a világhírű balerinát, s azt a zenét is, amely korának muzsikája volt, s körülvette őt. A táncot és zenét nagy, töretlen ívbe foglalta az est dramaturgiája, a művek egymásutánját költészet hatotta át. Az ihletett művész-pár és partnereik magasrendű előadása a zene és a tánc ünnepévé tette a márciusi estet a Thália színházban.

A közönség megbűvölve figyelte a művészeket attól a pillanattól fogva, hogy az elsötétült színpadon egyszerű gyakorló trikóban megjelent a balerina, s a balett-rúd mellett nyugodt, kiérlelt mozdulatokkal, csöndes magányban folytatta a művészete technikai alapját megteremtő, mindennapos munkáját. Azt a munkát, amely kikerülhetetlen, nem mellőzhető egy napra sem, s az ifjú balettnövendék épp olyan alázattal végzi, mint a pályája csúcsán lévő balettművész, mint maga Pavlova is tette, egész életén át.

A balerina, az utókor ifjú művésze, befejezve gyakorlatát, közönségének háttal fordulva, azaz már mindnyájunkat képviselve, tisztelettel hajolt meg Anna Pavlova nagyra vetített régi fényképe előtt. Az utókor tiszteleg. A mulandó ember az örök szellemi érték előtt hódol.

Vásáry Tamás költői szépségű előadásában Chopin g-moll Balladája elindította az előadás művészi, szellemi folyamatát, hogy megidézzen valakit, aki már nincs közöttünk.

Az est első része az emlékezésé volt, az önállóan megszólaló zeneszámokat Chopin műveiből válogatták: valcerek, s mazurkák hangzottak fel, amelyekre legszívesebben táncolt volna Pavlova, akinek eközben vetített képei - mint Vásáry Tamás be is vallotta - a zongora mellől fel-felpillantva inspirációt adtak játékához..

Chopin művek keretében, s velük váltakozva következtek tehát egymásra az hommage-hangverseny egyes darabjai, közöttük a két romantikus orosz szerző, Szkrjabin és Rachmaninov zenéje. Szkrjabin drámai Etűdjére Tunyogi Henriett tervezett koreográfiát. A zongoristát veszedelmes technikai követelmények elé állító művet Vásáry Tamás virtuóz előadása súlyos, mély drámaisággal terítette. A balerina viharzó temperamentumú táncát hangulatában megerősítették a színpadot megvilágító fények színváltozásai. Ez nagyon is egybevágott Szkrjabin felfogásával, aki nagy fontosságot tulajdonított zene-hang-fény-szín összjátékának. Talán nem tudatosan, de a műből eredő inspiráció nyomán ezt tévedhetetlenül valósította meg a látvány teljességét megtervező Tunyogi Henriett.

A néhány éve elhunyt nagy német koreográfus, Uwe Scholz tánckompozíciója Rachmaninov Cselló-zongora szonátájának hangzó világához emelte társul a mozdulat kifejező erejét. Itt zenei és tánc-partnerek kapcsolódtak az előadásba. Fenyő László gordonka művész, akivel - mint Vásáry Tamás örömmel tapasztalta - a mű felfogását illetően tökéletes harmóniában szólaltatták meg Rachmaninov művét, majd az est második részében Kodály, illetve Sosztakovics egy-egy kompozícióját. A Rachmaninov mű táncpartneréül Christoph Böhm érkezett Lipcséből, ahol az operában gyakran partnerek a magyar balerinával..

Az emlék-hangverseny kiemelkedő tánc-produkciója volt Saint-Saens: A hattyú halála, Mihail Fokin, az Orosz Balett világhírű koreográfusának alkotása. Tunyogi Henriett az emberi érzékenység és sebezhetőség szimbolikus kifejezésének érezte meg ezt a hattyú-halált, s a líra és az esztétikum felső fokán idézte meg nemcsak Pavlova korát, hanem személyes művészetét (természetesen sokkal inkább, mint a megható dokumentumként őrzött, s levetített, régi, s ezért technikailag esendő filmfelvétel). "Mindezzel együtt nem Pavlovát akartam 'eltáncolni', nem én akartam Pavlova lenni ezen az estén, hanem az utókor egy balerinája, aki igyekszik őt követni, aki gyermekkora óta példaképe." Miközben korunk balerinája egyúttal, az idő múlásával, a világ változásával megújuló balettművészetet képviseli.

A hangverseny második részében, a zenének, és a balettművészetnek a napjainkhoz vivő útján, Ravel, Debussy, Hacsaturján, Kodály művei vezettek a záróakkordig, Sosztakovics d-moll cselló-zongora szonátájához, amelyre korunk nemzetközi hírű brazil származású balettmester-koreográfusa, Renato Paroni kompozícióját táncolta Tunyogi Henriett és Christoph Böhm. Paroni kifejezetten a Budapesti Tavaszi Fesztivál zongora-balett-estjére komponálta művét. A szépségre, harmóniára törő klasszikus balett után Tunyogi Henriett megmutatta eddig rejtőzködő művészi énjét, most egyszerre kihívónak, szarkasztikusnak láttuk, s tudott groteszk lenni. Balerina és balettmester-koreográfus művészi alkatának különbözősége nem ellentétként, hanem egymás kiegészítőjeként működött.

Művek sokasága és színes sokfélesége tette gazdaggá Vásáry Tamás és Tunyogi Henriett zongora-balett-estjét, amelynek művészi egységét a kiérlelt dramaturgiai összefüggéseken túl Vásáry Tamás zongorajátéka teremtette meg. Ebben a zongorajátékban a művészi értéket mély emberség, a lelki azonosulás képessége, az élet és halál rendjének megértése, s a világ rendjének megsejtése szinte transzcendentális magasságba emelte. Felejthetetlen Chopin h-moll Prelüdje, a hangverseny Pavlovát megidéző részének befejezése.. A csaknem teljesen sötét színpadon, alig derengő fényben már szinte nem is látszott a zongoraművész alakja. "A színpadnak üresnek kellett lennie, ahogyan üres volt a színpad Pavlova halála napján, miközben a zenekar A hattyú halálát eljátszotta. Ezért legyen is sötét, amilyen csak lehet" - volt Vásáry Tamás kérése. "De nem akartam, hogy teljesen sötét legyen - szólalt meg csendesen a balerina - Pavlova csillag az égen, az ő lelke még ide világít."

Csák P. Judit
Zene, zene, tánc - 2007/2. szám